SÓSHARTYÁN
Sóshartyán a Cserhát északi lábánál található, Salgótarjántól 15 km-re délnyugatra fekvő kistelepülés. (Megközelíthető a 22-es számú műútról személygépkocsival, autóbusszal. Salgótarjánból illetve Szécsényből a Nógrádmegyeren át közlekedő, menetrend szerinti járatokkal juthatunk el a községbe.)
A község középkori eredetű, a terület azonban lényegesen régebbről lakott. Régészeti feltárások során már a neolit korból találtak itt tárgyi emlékeket („parlagi ková”-nak nevezett kis kovapenge), de feltártak egy bronzkori urnatemetőt, továbbá vaskori leletre is bukkantak. Honfoglalás kori temetőt hármat is feltártak, közülük a legjelentősebb leletanyaggal a Hosszú-tetői szolgált (ezüstből készült varkocskorongpárját a Nemzeti Múzeum őrzi).
A XIII-XIV. században Sóshartyán nagy része királyi bírtok volt, illetve várföld, amely lassan került át teljes egészében a g#mce_temp_url#azdag nógrádi nagyurak birtokába. Az 1227-ben íródott, a váci káptalan előtti örökbevallásról szóló okmány említi először a települést, Harkyan néven, melynek birtokosai 1227 és 1332 között Záh-nembeli András és Irasmos, Dénes nádor, a Templomos Lovagrend, Verebi Hencse (nevét a mai napig őrzi egy domb, a Hencse-tető, Sóshartyán és Kishartyán határában.) A települést a XIV. században az Osgyáni Bakos család tulajdonában, mint „Baharant” említik az írások, majd a Méhi és a Palásthi Radó család birtokaként, mint „Bothartyánt” említik. 1447-ben Hunyadi János, Vintgárti Geréb Jánosnak adományozta a települést, akit Verebi Pál egri kanonok követett a falu uraként. A kanonok birtokai között, mint „Fel-Hartyánt” látjuk a falut. A mai nevén, Sóshartyánként egy 1592-es irat említi miután a falu Pászthóy Gergely földesúr birtokába került a Balassa családtól. A török hódoltság alatt annak részévé lett, a váci nahije községeként, 10 adóköteles házzal. A római katolikus plébánia anyakönyvei 1697-ben veszik újra kezdetüket.
A falu a Rákóczi szabadságharchoz is kötődik, mert 1706. november 15-én II. Rákóczi Ferenc Sóshartyánban tartott díszszemlét a szavára hadba indult nógrádi nemesség fölött, akik innen vonultak tovább Hatvan irányába. A település birtokosai voltak még Vay és Koháry család, Szerémy András, Gyürky Pál, Darvas Ferenc, Muslay Gábor, Lipthay János, Klobusitzky István, Almássy Pál, Gyürky Pál, báró Próhay és Szent Iványi és a Luckovich családok, valamint a zirci apátság. Az utolsó ismert birtokosok a Podmaniczky és az Irsay családok voltak.
A ’sós’ előtag a falu nevében, a település területén található jódtartalmú, sós forrásra utal. A gyógyhatású jódaqua forrás vize európai szinten is unikumnak számít, a Magyar Gyógyszerkönyvben is szerepel. A kútról szóló első ismert írások az 1700-as évekből valók. Mocsáry Antal 1826-ban íródott monográfiájában megemlíti, hogy „a helybeli lakosok azelőtt, midőn kenyeret sütöttek ezen vízzel, akkor azt meg nem sózták”. A kutat azonban a Habsburg udvar betömette. Az 1900-as években a gyógyvíz újra hozzáférhetővé vált, palackozását az 1950-es években sikerült megoldani, majd évtizedekig újra szünetelt a jótékony hatású víz kivétele, illetve helyi palackozása. Az 1990-es évek második felében magánosítás útján ismét megoldódott a helybéli palackozás és a forgalmazás.
A XIX. század közepétől Sóshartyánt már palóc faluként emlegetik. Reguly Antal a híres nyelvész és néprajztudós palóckutatásai során Sóshartyánba is eljutott, ahol 1857 szeptemberében a következő adatokat gyűjtötte össze: A község Krakkó pusztával, Kökényessel, Nyárjas-völggyel és Kisfaluddal együtt 2573 hold, lakók száma 788 fő. A XIX. század második felétől Sóshartyán egyre inkább a kialakuló nógrádi iparmedence egyik munkaerő forrásává vált, lakóinak nagy része megtartva kétlaki életformáját (földműves életmódot is folytatva) a közeli bányákban, majd később üzemekben talált munkát. Ennek köszönhetően a község ütemesen fejlődött. 1870-ben már 620 lakosa volt, 1910-ben 734, 1930-ban 761.
A XX. század zivataros éveit a falu is jócskán megszenvedte. Az idősek komoly megpróbáltatásokra emlékeznek vissza a világháború éveiből (fogolybújtatás, katonák elszállásolása, személyes veszteségek, stb.). A világháborúban elesett sóshartyániaknak a falu temetőjében állítottak emlékművet.
A falu lakosságának buzgó vallásosságát mi sem mutatja jobban, mint az 1906-ban, festői környezetben épült neogótikus templom. A század elején azért került sor új templom építésére, mert a korábbi, az 1700-as években épült, később klasszicista stílusban átépített templom pontosan a falu központjában, a jódaqua forrás közvetlen szomszédságában állt. A templom az évek során olyannyira elvizesedett, hogy a XX. század elején le kellett bontani. A ma is álló, új templom a falu ékessége, nagyságával és impozánsságával kitűnik a környék templomai közül. A templomban és a kápolnában található kézimunkák, zászlók a helyi asszonyok, lányok ügyes kezét dicsérik. Szintén a templomban található Adorján János, helyi szobrászművész két alkotása, a templom bejáratában lévő feszület és a Krisztusfej.
A szocializmus évtizedeiben a faluban Szegkovács KTSZ (mely később a nógrádmegyeri TSZ-be fuzionált), és az Egyesült Erő MGTSZ működött. Kultúrotthon, vegyesbolt és italbolt épült, valamint a község összefogásának eredményeképpen 1954-ben új iskola is, melyet 1970-ben pedig napközi-otthonos óvoda követett. A rendszerváltást követően a falu vezetésére számos feladat hárult. Az 1990-es években megoldódott a község vezetékes ivóvízellátása, és a szennyvíz elvezetése, bevezetésre került a gáz, és a faluban széles körben elérhetővé vált a vonalas telefon. 1994-ben Kollár Sándor tervei alapján felavatták a község címerét és zászlaját.
A címer egy álló, háromszögű tárcsapajzs, melynek felső kétharmad része vörös, az alsó egyharmad része pedig zöld. A vörös mező közepén a templom stilizált mása látható, mely a címeren ezüst színben jelenik meg. A zöld rész közepén egy üvegcse jelképezi a Jódaqua forrást, melytől a jobbra és balra található búzakalászok utalnak arra, hogy a falu legjelentősebb munkaágazata a mezőgazdaság.
A község vezetése napjainkban is számos módon próbálja a falu fejlődését előmozdítani. Széles körű közfoglalkoztatással igyekszik a munka világába be-, illetve visszaemelni a munkanélkülieket. Az utóbbi években felújításra került a községháza, jelentős bővítésen és fejlesztésen esett át a község óvodája, a Szivárvány Óvoda. Szintén felújították a falu orvosi rendelőjét, és bővült az időskorúak ellátását végző szolgálat is, amely a szintén új építésű Gondozási Központba költözött, ahol a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat is működik. 2011 májusában került átadásra a falu központjában található „Szolgáltat-Lak”, mely a község kulturális és szolgáltató központja kíván lenni. (bővebben ITT olvashatnak róla)
A falu vezetésének egyik fő missziója a helyi hagyományok, szokások megőrzése. Ennek érdekében aktív hagyományőrző csoport működik. Sóshartyán egyik büszkesége a Rezeda Gyermektánccsoport, mely a környékbeli falvakból származó gyermekekkel kiegészülve sikeresen képviseli a falut különféle néptánc gálákon és rendezvényeken. Falunk másik büszkesége az 1976-ban közadakozásból létrejött Falumúzeum. A kontytetős kétosztású parasztházban rendszerezve találhatók a tárgyi néprajz helyi emlékei, a háztartási eszközöktől a bútorokon keresztül a különféle ruhadarabokig. A múzeum a „Tájak, korok, múzeumok állomáshelye”, belépődíj nélkül látogatható, a polgármesteri hivatallal történő egyeztetés alapján. Szintén őseink lakó- és életkörülményeit hivatott bemutatni a falu központjában található Tájház és az úgynevezett Nosztalgia Vendégház is. Utóbbi érdekessége az, hogy a megszállni vágyók a múzeumban látott paraszt enteriőr megtekintése után ki is próbálhatják milyen lehetett ezekben a házakban élni. (Akik modernebb körülmények között kívánnak megszállni, a községháza felújítása során kialakított Vendégházban pihenhetnek meg. A látnivalókról és a szálláshelyekről bővebben ITT olvashatnak.)
A falu és annak vezetése bizakodva tekint a jövőbe is, és továbbra is igyekszik az munkáját a lehető legmagasabb színvonalon végezni, hiszen ez a fejlődés záloga.